Amint már röviden olvashattátok, csütörtökről péntekre virradó éjszaka, egy kis, de annál lelkesebb csapattal megjártuk a magyar-ukrán határt. Az előzetesen lebeszélt, (még indulás előtt, negyed órával is egyeztetett, Beregszászról Pestre tartó csoportot ugyan elfelejtették „összerakni” (sajnos, többszöri tapasztalat, hogy a személyesen, vagy civilek által nyújtott segítség hatékonyabb, eredményesebb, a nagy segítő profilú szervezetek gyakran vízfejűek), de az adományok így is jó helyre kerültek.
Külön sikert aratott, a kimondottan erre a célra, frissen sütött kenyérből készült 100 szendvics. (adományozó: Dunaharaszti Pékség).
Nagy öröm számomra, hogy még 100 szendvics készült lakossági adományként az estébe nyúlóan, így összesen 200 éhes szájnak jutott belőle.
A lelkes szendvicskészítő csapat
A Felsőpakonyiak kitettek magukért, egy emberként mozdult meg a település. Szünet nélkül érkeztek a felajánlások fuvarra, személyszállításra, gyerekülésre, gyűlt a sok élelmiszer, babaápolási holmi, ágynemű és szinte minden, amit előzetesen kértek tőlünk. A COVID okozta kényszerszünet miatt a Felsőpakonyi Szociális, Család és Gyermekjóléti Szolgálat üres Ifjúsági Klubjában gyűjtöttük, csoportosítottuk az adományokat.
Dacára annak, hogy a határidő viszonylag rövid volt, 3 személyautóra és két kisbuszra való adománnyal indultunk útnak csütörtökön, 20 órakor, és fáradtan, de kellemes érzésekkel, és sok tapasztalattal érkeztünk, hajnali 4 óra tájékán.
Az indulás pillanatai
A határ menti helyzetet sokan, és sokszor bemutatták már. A háború elől menekülő emberek fájdalmát, a szétdúlt gyermeklelkeket csak elképzelni lehet, átérezni nem. Az utolsó háború emlékei még elevenek azokban, akik még élnek, de sajnos már egyre kevesebben vannak és nagyon idősek.
Beregszászon láttam az egy–két hete még vidám gyermekeket, rettegve összekucorodni az édesanyjukkal a matracon (pedig volt elég ágy is), és megrettenni a legkisebb zajtól is. A nők szemében aggódást az otthon maradt – már nem mozdítható – idősekért, vagy a család férfitagjaiért, de hallottam sírni kisfiút a kényszerűségből otthon maradt kutyáért, mert már lőtték a környéket és nem lehetett visszamenni. Ezt feldolgozni még sok idő lesz nekem is, aki csak beleérezni próbál, de – szerencsére – nem élte át.
A háborúban senkinek sincs igaza, mindenki sérül, sokszor testileg is, de lelkileg mindenképpen. Nem érdekelnek a gazdasági-politikai szempontok, úgy gondolom feladatunk, hogy mindenkinek segítsünk, aki a háború borzalmai elől menekül.
Mottó:
„Ha az anyák vezetnék ezt a világot, akkor nem lennének háborúk. Soha sem. Egy sem. Nem azért szültük a gyerekeket erre a világra, hogy felnőttként elpusztítsák egymást.”
Köszönet azoknak, akik idejüket, anyagi eszközeiket sem kímélve, erejüket adva vállalták a hosszú éjszakai vezetést, és a segítségemre voltak mindenben: (remélem, senki sem marad ki)
– Tamás ABC
– Mesevár Óvoda
– Dunaharaszti Pékség
– Rupp Judit
– Andó Boglárka
– Stok Károly és Tímea
– Lexa-Siska Anikó
– Mikolay Henriett és Milán
– Nagy Dénes
– Baján Benita
– Bodó Péter
– Horváth Gergelyné
– Sprok Magdolna
– Székely Tamás
– Rupp Judit
– Gálné Czető Éva
– Rieger Zsolt
– Fózer György
– Mészáros Zsolt
– Friedmann Balázs
– Durkó Éva
– Vargáné Fodor Katalin
– Vajdáné Kopasz Mária
– Gáspárné Nyári Melinda
és sok-sok névtelen és önzetlen felsőpakonyi, akik összerakták, elkészítették, leszállították az adományokat.
Még egyszer köszönöm, mindenkinek!
Adományok célba juttatása után, hazaindulás előtt
Egy kis személyes statisztika, 2022. március 3-4.
– 102 bejövő és 79 kimenő hívás
– megszámlálhatatlan e-mail
– 7 különböző szervezet (fogadás, menekítés, segélyezés, elhelyezés)
– 8 kapcsolattartó a fenti szervezetek részéről
– 25 óra folyamatos ébrenlét
– 818 km vezetés
Hálás vagyok, hogy e nemes és tiszteletre méltó összefogás részese lehettem!
Felsőpakony, 2022 március 6.
Tamás Katalin
